063 – Szent vagy örökké

1. Szent vagy örökké, Atya Úristen, a magas mennyekben, Ki teremtettél és megtartottál e nyomorult testben.

2. Szent a mi Urunk, Úr Jézus Krisztus, kit értünk bocsátál, Kivel megváltál, hogy testünk miatt lelkünk el ne vesszen.

3. Szent a Szentlélek, ki az Atyával egy és a Fiúval, Aki vigasztal, és tanít minket az örök életre.

4. Szentség, dicsőség, légyen tisztesség a Szentháromságnak, Ki uralkodik egy Istenségben most és mindörökké.

• Szöveg: Debrecen 1602.

• Dallam: Kolozsvár 1744. [GyLK 817]

Hitvallás és dicsőítés

A Szentháromság egy örök Isten dicséretét, a doxológiát (görög szó: dicsőségmondás) a 4. század hitvitái óta a keresztények hitvallásként énekelték. Legtöbb régi magyar és számos ma is énekelt gyülekezeti énekünk – leginkább a himnusz eredetűek – utolsó versszakában találkozhatunk vele.

Énekünk tulajdonképpen négy versszakosra kibővített doxológia. Az első versszak a teremtő és megtartó Atya Isten dicsérete, a második a megváltó Jézus Krisztusé, a harmadik pedig az Atyával és Fiúval egylényegű, tanító és vigasztaló Szentléleké. Az Atya-Fiú-Szentlélek egységét erősíti, fogja össze a versszakok elején álló szóismétlés: „Szent”, amely egyben a Sanctusokra is emlékeztet. A negyedik strófa összefoglalóan hirdeti a Szentháromság egy istenség örök voltát.

A valószínűleg 16. századi vers 1602-ben jelent meg először nyomtatásban, kotta nélkül, Újfalvi Imre debreceni énekeskönyvében. Népszerűségét jelzi, hogy a 18. századi Új zengedező mennyei karban is megtalálható.

A dallam érdekessége ritmusának ingatag volta: az 1744-es kolozsvári és az 1774-es debreceni énekeskönyv, valamint RMIÉ 58 és RÉ 561 is más-más változatot közöl.

GyLK 817 hármas lüktetésbe rendezte a dallamot, hasonlóan a Ne hagyj elesnem, felséges Isten kezdetű énekhez (EÉ 79): ez a kottakép próbafüzetünk szerkesztőinek reménysége szerint is jobban elősegíti a szövegszerű éneklést.

A két hosszú sor három-három kisebb egységre oszlik, 5, 5, 6 szótagszámmal. Az eol dallam a skála hangjain lépegetve emelkedik a kvintig, majd fokozatosan, az alsó váltóhangot érintve ér vissza az alaphangra: mindez hozzájárul a strófa kiegyensúlyozottságához, jól énekelhetőségéhez.